Izzó lila fáradtság

Éget a fáradtság, folyton lángol belül, szinte lüktet. Kezdem elveszíteni a belső tudatosságomat és a külső érzékelésemet. A megérzéseim eltompultak, az energiáim felett elvesztettem az irányítást. Ma már komolyan megijedtem, annyira nem voltam ébren. Olyan, mint amikor az ember azt álmodja, hogy valami erős fény miatt nem lát szinte semmit. Hiába hunyorog, mintha a retinájába égettek volna egy fehér foltot. Ragyogó fény miatt tapogatózom vakon, mintha csak a koronacsakrámba csapott volna egy villám.
A fizikai testem is kezdi feladni, elnehezült, minden ponton sajog és minden bajom előjön az allergiától a migrénig. Lázad a testem, már tennem kell valamit. Pihennem kell, napok óta kapaszkodok egy foszladozó cérnaszálba. Rámtelepedik az élet, émelyít az aggodalom, megbénít a érzekelés hiánya miatti vakság és közben meg kell felelni olyanoknak, akiktől semmit nem kapok viszonzásul. Tűrni is kell, de meddig?
Pedig most jól kellene csinálni, most nem kéne elcseszni. Túl értékeset veszíthetek, ami túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Nem merek bízni, pedig hinni akarok benne. Csak hát a jelek, az egyszer közel, sokszor távol nem hagynak nyugodni. Megvakultam, nem látom őt tisztán, ahogy magamat sem, parttalanul csapódnak az érzelmek és gondolatok ide-oda.
Az angyalok nyugtatni próbálnak és simogató ígéretet tettek. Csak még félek elfogadni az ajándékot, amiért régóta könyörögtem.
Azt hiszem, most lefekszem...