Kb. 21 év kellett hozzá, hogy megértsem és megszokjam. Ma már nagyjából tudom kezelni, habár a "nem vagyok normális" érzés még elő-elő jön, mikor megszakad a folytonosság és két kézzel kell kapaszkodnom a fizikai anyagba, hogy a Földön tartsam magam. Olyankor rossz. Kétségbeejtő és néha ki akarok szállni. Néha nem akarom elfogadni, amit muszáj és nem akarok Alien Tribal Girl lenni. Nem akarom tudni, hallani, látni, amit nem kellene. Van, hogy ülök az asztalomnál, a tenyerembe temetem az arcomat, összeszorítom a szememet és csak ki akarok mindent és mindenkit zárni. Aztán mikor felnézek sajnálkozó tekintetek kérdezik, hogy fáradt vagyok-e. "Igen, kicsit." Fárasztó, még meg kell tanulnom pihenni.

3. napja vagyok itthon teljesen egyedül és nem jön a várt béke és nyugalom. Zajok, érzések, gondolatok csattogva, sikítva rohangálnak fel-alá a házban, falról-falra verődve. Nem tudok pihenni. Érzem, ahogy megbetegít, a küszködésbe befájdul a testem, mintha az vágódna a falnak minden alkalommal, de sírni nem tudok. Egy ideje nem megy, mintha már nem illene. Online kapaszkodok az emberekbe, hogy lenn tartsanak és ne bámuljak napokig a semmibe. Pedig talán azt kellene, talán most az lenne a normális. De akkor ki fog addig megértően mosolygni?

Nemrég megkérdezte valaki, hogy én értem-e magamat. "Nem." Ami annyit jelentett, hogy "Igen. De ne kérdezd, mert megfogalmazni úgysem tudom." Fejcsóválás és sóhaj. "Érdekes vagy..." 

Akkor most unalmas akarok lenni. Alt+F4