Még mindig itthon. Túl sok eltöltött idő saját magammal, túl sok álmatlanság és forgolódás. Még mindig lent vagyok az alján. Ha becsukom este a szememet még mindig a poklot látom, még mindig kisgyerekek dobálóznak megkínzottak beleivel eltorzult vigyorral az arcukon. Még mindig bele-beleordít az arcomba a deszákra szögelt és megégetett ember. Még mindig csak a szenny árad. Ha nem képekben jön, akkor szépen bekúsznak az érzések a takaró alá, mellbeszúrnak, összerándítanak, felforrósítanak, émelyítenek. Vagy csak a szag jön az égből, a bomlás és üvöltés szaga.
"Miért?"
"Ez normális, valaki minden lépcsőfokot megél felfelé menet. Emelkedj tovább."
Mert ez kéremszépen az alsó, mély asztrális sík, ahol nincs már anyag, csak lélek van. De még távol sem a Paradicsom, ez Hölgyeim és Uraim még csak az önként választott Pokol.
"Rossz szinten tetszett megállítani a liftet és itt bizony néha-néha beragad."
És mikor jön az emberrel szembe a megoldás, mikor dobják az ölébe több ezer méter magasból a térképet? Hát persze, ahol és amikor nem számít rá, mert ilyen kis csíntalanok ők odafenn. Már húsz perce tekergőzőtt egyenesen a fülembe a váróteremben, hogy Feri hogy halt meg a kórházban, milyen volt előtte a szuszogása, és milyenek rándult, mikor összehúztam magam láthatatlanul picire a kemény műanyag székben és kecsesen, hallhatatlanul felüvöltöttem.
Durr
Porfelhő
Szép színes kis könyv, tele már-már túlontúl bölcs dolgokkal. Annyira igaz, hogy fáj. Annyira nehéz, hogy kétségbeesel. Annyi lemondással jár, hogy meggondolod mégis. Bele-belelapozok óvatosan, homályos tekintettel kinézek az ablakon.
Végre nem ragadós az ég.
Végignézek a várón. Feri felesége lemondó kacajjal fejezte be férje haldoklásának történetét.
De kinn már nem vörös az ég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése