Furcsa keverék ez igazából. Egyszerre húz lefelé a sajnálat, nem hagy nyugodni a tehetetlenség, visszataszít a kiábrándultság és enyhíti mindezt a szeretet. A végeredmény pedig színtiszta mély szomorúság, ha rágondolok. Látni valakit, akit több száz éve ismersz és hosszú boldog életet éltél vele ezelőtt, a lefelé ívelő utat választani és elfedni saját szép énjét egy érzéketlen maszkkal, ez fáj. Hogy mennyire elfelejtett téged és önmagát, az mardos. Nem tesz mást, csak rombol, csak pusztit, csak bánt. Aztán néha-néha megáll, fátyolos szemmel körbenéz, felsóhajt, hogy nem érti magát, nem érzi jól magát és nem tudja mit kéne tennie. Emlékezz drága és láss végre befelé. Dobd le a sekélyes maszkot és merj önmagaddal szembenézni, merj előre nézni. Ne félj, az nem vezet sehová.