A tibeti szerzetesek kicsi színes zászlókra írják imáikat és fellógatják őket, hogy beléjük kapva a szél vigye őket tovább és repítse magasba. Ránk inkább az jellemző, hogy összekuporodva, magunkat féltve, borús hangulatban mormoljuk az imáinkat kicsinyes vágyaink elérése érdekében. Már ha egyáltalán tesszük.
Lehet, hogy szégyen, lehet hogy érthető, de nem imádkoztam soha igazán. Nem volt kit megszólítanom, nem éreztem, hogy felfelé kéne szólnom. Most már érzem merre kell fordulnom. Mindenfelé, magamba, másokhoz, fel, le. Most csak az számít, hogy értük történjen. Akik tagadásba, gúnyba, iróniába és önsajnálatba merülnek, akik csak üres közhelyként gondolnak arra, hogy "Segíts magadon és Isten is megsegít.". Sokszor ütközöm falakba és minden alkalommal csontig hatolóan fáj. A gúnyos elutasítás ugyanúgy célba érve fájdalmat okoz, mint a látszólagos elfogadás, de lelki bezárkózás. Régebben dühös voltam rájuk, saját kudarcomra és a látszólag igazságtalan kapcsolatokra. Biztosan majdnem mindenki szembesült már gúnyos nevetéssel, mikor a kezét akarta nyújtani. És talán sokan azt is érezték már, hogy könnyek fojtogatják a sajnálattól és a tehetetlenségtől, miközben egojuk tombolva pofozná fel a másikat, hogy kapjon végre a lelkéhez. Ne az eszéhez, az okozza a bajt. Forduljunk már végre a lelkünkhöz, nem törődve azzal, hogy mennyire "ciki", mennyire gyengék leszünk mi ezáltal mások szemében, mennyire kell letaposni a büszkeségünket.
Nekem mai napig is fáj. Próbálom legyőzni és megoldani, tudatosítani és valóban átérezni azt, hogy van, akin egyszerűen nem lehet segíteni. Mondok még kegyetlenebbet és lemondót: Van, akin nem is szabad. Senki nem választotta véletlenül nehéz sorsát, szenvedéseit. De mindenki csak annyi feladatot kap, amennyit meg tud oldani. Feladataink képességeinkhez vannak mérve, s ez gyakran nagyon igazságtalannak tűnik. El kell fogadni, el kell tudni engedni azt, akinek a szenvedést saját magának kell megélnie.
Nem csak a segítséget felajánlani megtanulni nehéz, de feldolgozni a visszautasítást, az talán a legnehezebb annak, aki életfeladatának tekinti a lélek gyógyítását. Próbáljunk hát túllépni, de ne közönnyel, hanem szeretettel. Aki készen áll befogadásunkra, a szeretet befogadására, a kinyílásra, az így is úgy is célba talál.
Küldjünk egy imát feltétel nélkül, szerteáradóan, szeretetteljesen értük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése