31-re virradó kora hajnalban lebegő alak úszott lótuszülésben valahol az Álom és a Föld határán, hogy aztán hirtelen megremegve eltűnjön: "Az emberre nincs gyógyszer." Egy szempillantás alatt zuhantam a puha levitációból az ébrenlétbe. Nincs gyógyszer. Ki kell izzadni az embert, földi húslényét forrósággal, lázálmokkal, fájdalommal kell kihordani. Az én kulcsom neked nem jó, hiába nyitná a záradat. Nem tudod elvenni, meg kell keresned a sajátodat. Ne kérd tőlem, hogy gyógyítsalak, felépülni ember létedből csak egyedül te tudsz. De kérheted, hogy álljak melletted. De ne várd, hogy én legyek a Föld, kapaszkodj magadba. És ne várd, hogy én legyek a szél, mozdulj egyedül. És ne várd, hogy én legyek a tűz, szellemed lángját magad tápláld. De kérheted, hogy legyek a víz, kérheted hogy csendes hullámaimmal hallgassalak és ringassalak szinte észrevétlenül. Kérheted, hogy mossam le kiszenvedett mérgeidet, de... Nincs gyógyszer. Nem tudlak gyógyítani, csak figyelni tudok rád és veled, hogy küzdelmed magányában ne nyeljen el egyedüllét.
